slideshow 1 slideshow 2 slideshow 3 slideshow 4

Jelenlegi hely

A szilárd végtermék mezőgazdasági hasznosításának lehetőségei

A kutatás fókuszát jelentő hőbontási eljárás (pirolízis) mind a laboratóriumi kutatások, mind pedig a feltalálók, a szabadalmi tevékenység körében egyre inkább az érdeklődés középpontjában áll külföldön és idehaza egyaránt. Sőt, hazai szellemi kapacitásainknak köszönhetően számos magyar vonatkozású vizsgálat történt az elmúlt években.

A hőbontás világszerte és Magyarországon is igen aktuális probléma, a hulladékok hasznosítással történő kezelésére kínál megoldást, alapvetően termikus hasznosítási megoldások révén, de olyan végtermékek előállítására is alkalmas, amelyek esetében már anyagában történő újrahasznosításról beszélhetünk.

Ugyan jelenleg a hulladékhierarchiával összhangban a termikus hasznosítási módok az anyagában történő hasznosítás mögé sorolódnak, azt látni kell, hogy egyrészt az újrafeldolgozás, az anyagában történő újrahasznosítás vélhetőleg soha nem lehet teljes körű, másrészt egyre inkább égető probléma az energiaigény megfelelő kielégíthetősége a jövőre nézve. A legtöbb anyag csak korlátozott számú alkalommal használható újra, illetve hasznosítható újra újrafeldolgozás útján (lásd például műanyagok), illetve sok esetben a hulladékban jelenlévő szennyezések, vagy a hulladék megjelenési formája lehetetlenné teszik az anyagában történő hasznosítást. Ha máskor nem is, ekkor mindenképpen elkerülhetetlen lehet a termikus hasznosítás, hacsak nem az egyértelműen kedvezőtlenebb – és jogszabályi szinten is kevésbé preferált - ártalmatlanítást választjuk megoldásként.

Ugyanakkor hangsúlyozni kell azt is, hogy a hőbontáson alapuló eljárások nem kizárólag termikus hasznosításnak tekinthetők, hiszen egyes végtermékek nem csak fűtőanyagként, vagy üzemanyagként, hanem vegyipari alapanyagként, vagy egyéb módon (szénszűrő betét, építőipari vagy talajjavító anyag, kerámia, stb.) is hasznosulhatnak és utóbbi esetekben már anyagában történő hasznosításról beszélhetünk. Való igaz azonban, hogy az eddig megvalósult üzemek így vagy úgy, de alapvetően az energiaelőállításra fókuszálnak.

(Ezt jól példázza, hogy számos ötlet, illetve szabadalom a hulladék újrahasznosításában közvetlenül érdekeltektől, érintettektől származik, akik az anyagában újra nem hasznosítható hulladékaik gazdaságos kezelésére kerestek megoldást.)

Napjainkban világszerte és itthon isrendkívül nagy az érdeklődés a pirolízises technológiák iránt, elég csak az előző fejezetben elmondottakra gondolni. Az érdeklődés ráadásul többirányú.

Egyfelől a technológiák gazdái próbálják értékesíteni eljárásaikat. Az értékesítők és a technológiák kidolgozói előszeretettel hangsúlyozzák, hogy az ilyen megoldások a hagyományos égetésnél környezetkímélőbbek, sokszor egyenesen azt állítják, hogy nulla káros anyag kibocsátásúak. (A kutatási törekvések egy része is éppen a zéró emisszió megvalósítására törekszik.) Azt is szokták állítani, hogy technológiájuk elvi alapja régóta ismert, technológiájuk maga pedig kipróbált, bizonyított megoldás. Jellemző még, hogy nagyon rövid megtérülési idővel szoktak érvelni.

A hulladék kezelői természetesen élénken érdeklődnek minden olyan megoldás iránt, mely amellett, hogy megoldja a hulladék kezelés kérdését, még gazdasági hasznot is hajt. A villamos energia egyértelműen olyan termék, melyre mindig van kereslet, de ugyanez elmondható az üzemanyagról is, szemben számos egyéb termékkel, mint akár például a komposzt. (A hőenergia mindenkori hasznosíthatósága már nem ilyen egyértelmű, de ideális esetben olyan helyeken kerülnek telepítésre az üzemek, ahol a keletkező hőenergia is hasznosítható – pl. lakótelepek fűtésére vagy a mezőgazdaságban.)

Szintén érdekeltek az Önkormányzatok, mint azok a döntéshozó szervek, akiknek feladatkörébe egyrészt bizonyos hulladékok (pl. települési szilárd hulladék, kommunális szennyvíz kezeléséből származó szennyvíziszap) megfelelő összegyűjtésének és elhelyezésének megoldása utalva van, másrészt, mint településük olcsóbb energiaellátásában érdekeltek.

Mindezek természetesen azt is eredményezik, hogy befektetői oldalon is óriási az érdeklődés a hőbontáson alapuló eljárások iránt. Mivel azonban, mint láttuk, nem minden technológia sorsa sikertörténet, van esély arra is, hogy a nem eléggé tájékozott/óvatos befektetők olyan beruházás finanszírozására fordítják vagyonukat, amely végül a várakozások ellenére mégsem bizonyul gazdaságosnak.

Másrészről egyes zöldszervezetek, éppen az információhiányra való hivatkozással, támadják ezeket az új technológiákat, egyes esetekben amellett érvelve, hogy ezek nem hogy környezetbarátabbak, hanem éppen hogy lényegesen károsabbak a környezetünkre, mint az általuk egyébként szintén ellenzett hulladékégetők. Hivatkoznak arra is, hogy a hagyományos égetéssel ellentétben ezek egyáltalán nem kiforrott, kipróbált technológiák és a relatíve kis számú gazdaságosan, hosszú időn át működni képes üzemmel érvelnek. A tiltakozó zöldszervezetek gyakran sikeresen állítják maguk mellé a helyi lakosságot is, ezzel sokszor sikeresen akadályozva meg egy-egy üzem telepítését.

Mivel jogilag a hőbontáson alapuló hulladékhasznosítási technológiák is hulladékégetésnek minősülnek, a lakosság zöld szervezetek nélkül is előszeretettel tiltakozik az ilyen eljárások ellen.

Fenti helyzet következményeképpen nem csoda, ha – objektív információk hiányában - a felsőbb szintű döntéshozók számára is nehéz az egységes, szilárd álláspont kialakítása a témában. Holott a környezet és a társadalom érdeke azt kívánná, ha a környezetre ártalmas, illetve a gazdaságtalan megoldások nem valósulhatnának meg, de megnyílna az út mindazon beruházások előtt, melyek valóban egyszerre szolgálják a környezet és a társadalom érdekeit.

magyar

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer